Napló

Adomány

Keresés a honlapon

Oszd meg!

Gyógyítás

Mini-chat

Látogatóink

Block title

Főoldal » 2011 » December » 15 » Naplemente
11:34
Naplemente
Naplemente

A kenu kissé megdőlve fehér hasát mutatta – partra vetett jókora halként hevert a homokban. Tíz méterre sem volt tőlük. A folyó vizétől lépésnyire üldögéltek a pokrócon, s a nyugati égboltot bámulták némán.
Ritka pillanatnak számított: Levó a maga szeleburdi négy esztendejével rendszerint nemigen tudott huzamosabb időn át csöndben maradni – most már percek óta nem szólalt meg. A nap narancsvörös, hatalmasra nőtt korongja az égbolt alját érintette, fölötte-körülötte pedig tobzódtak a színek a felhőfoszlányokon: a lágy lilától a halványszürkéig, a citromsárgától a az erdei szeder sötétjéig. A kisfiú megbűvölve, tárra nyílt szemmel nézte a harsány eget, aztán mégis csak megszólalt.
– Papa! – mondta nagyapjának – Nézd, milyen nagyra nőtt a nap! Hová megy most?
– Aludni megy, hiszen neki is kell a pihenés – válaszolta a nagyapa egy félmosollyal. Valami effélére számított a kérdésekből soha ki nem fogyó kicsiny szájból.
– De hová? Hol lakik?
– Ott messze-messze van egy hatalmas barlang, abban szokott aludni….
Levó ezen eltöprengett. Egy kicsit félszegen nézett nagyapjára az újabb kérdés előtt.
- És…. reggel biztos, hogy felébred? Holnap visszajön?
- Ó, hát persze! – karolta át a gyerek vállát a nagyapa. Látta a fiúcska szemében a riadtság apró villanását. – Hogyne jönne vissza! Mindennap visszatér! Csak nem arról, hanem arról – intett hátrafelé.
A kisfiú láthatóan meglepődött.
- Miért arról jön? Nem is oda ment.
- Tudod... – habozott a nagyapa, érezvén, hogy síkos talajra tévedt, hisz' olyasmit kellene megmagyarázni, ami még nemigen fér egy négyéves kobakba – tudod, felkelés után sétál egy nagyot, és... szóval más irányból jön vissza reggel. - Megvakarta a fejét a nyakatekert indoklástól zavartan, de Levónak szerencsére ennyi elegendő volt. Hosszan nézte a gyorsan süllyedő napkorongot, mely már csaknem eltűnt. Jött az újabb miért.
- Miért van ott az a csillag egyedül? – mutatott az apró ujj a felragyogó Vénuszra.
- Úgy nevezik, hogy Esthajnalcsillag. Ilyenkor mindig ő az első csillag, amelyik előbújik.
- De mit csinál ott egyedül?
A nagyapa megköszörülte a torkát.
- Hm…. tulajdonképpen arra vigyáz, hogy a nap biztosan lemenjen, és pihenjen éjjel. Különben fáradt lesz holnap, és nem fog tudni olyan melegen sütni mint ma. Emlékszel, milyen hőség volt délben? – próbálta odébb terelni a társalgást. De nem lehetett, a gyereket roppant izgatta a dolog.
- Mindennap elkíséri lefeküdni?
- Nem mindennap. Néha este figyel rá, néha pedig reggel, amikor föl kell kelnie. Ezért hívják Esthajnalcsillagnak. Hol este, hol hajnalban lehet látni.
Levó fölélénkült.
- Holnap is ott lesz hajnalban?
Egy nagyapa soha nem mondja, hogy „nem tudom”, így hát diplomatikusan válaszolt:
- Ha fel bírunk nem tudom kelni, megnézhetjük.
- Hhűűű…. sóhajtott a gyerek elégedetten.
Sötétszőke, vékony szálú hajába belekapott a folyó felől meglibbenő szellő, egy kiadós csobbanás is érkezett, fürgén futottak szerte a gyűrűk a vízen, ahol csapott a hal.
- Ez nagy volt, Papa! - kiáltotta – Legalább százkilós! - Számára még egyre ment a tíz vagy a száz kiló, nagy volt és kész. – Pecázzunk! Hátha kifogjuk!
A nagyapa hosszan nézte a kipirosodott arcú, élénk szemű fiúcskát.
- Nem, ma már nem, kis vitézem – mondta lágyan. – Majd talán holnap. Ha már a nap is aludni ment, lassan nekünk is ideje lenne készülődni, nem gondolod? – Hátrapillantott a kis sátor feszülő kupolája felé. Egy órája állították fel, leírhatatlan volt a gyerek izgalma élete első sátorverésénél. Jött-ment, bukdácsolt, segíteni akart mindenben, a vékony cövekeket szuszogva nyomkodta a lágy homokba, megizzadt, mire a nagyapja által felpumpált matracokat betuszkolta-vonszolta a sátorba. De amikor csípőre tett kézzel megszemlélte a Művet, nagyapja nagy nevetéssel a karjába kapta és a vízhez cipelte. Sikítozott tessék-lássék a gyerek, de kacagott közben. Kapott egy kevés vizet a feje búbjára.
- Mi volt ez, Papa?
- Az első kenutúrádra és az első sátorverésedre! Ezennel kinevezlek a Folyó Királyfiává! – dörmögte Papa mély hangon, Levó pedig oly csilingelve nevetett, hogy muszáj volt még egyszer alaposan megölelgetni karcsú kis testét, mely mint a csík siklott ki aztán a karokból.
Közben elhalványultak a fények, az éjszaka lassan lopakodott kelet felől, társai akadtak a fénylő csillagnak. Hanyatt dőltek a pokrócon, a sötétkékre váltó eget nézték. Levó élénken mutogatott: „ott egy másik, az fényesebb, nézd, milyen sok lett már….”.

...Feküdtem mellette, néztem a szikrázó fényeket a fejem fölött, hallgattam unokám fel-felragyogó kiáltásait, amik mintha az égbe szökkentek volna, újabb és újabb csillagokat gyújtva. Aztán lassacskán elhallgatott, odabújt hozzám, a karomra fektette a fejét, édes gyermekillatát mélyen beszívtam és apró puszit adtam selyemhajára.

A gyomromban kezdődött: erősödő édes-fájó szorítás, ami lassan szétáradt minden porcikámban, aztán a torkomat szorongatta; hangosan a világba, a süppedő csöndbe kiáltani lett volna kedvem. Hosszú esztendők óta nem éreztem ezt az hevesen izzó, ám mégis csöndes, mélységesen mély boldogságot.
Lepillantottam rá, sötét szempillái már lecsukódtak, egyre lassabban szuszogott. Sűrű mézként ölelt körbe bennünket a csend, aprókat csobbant a vén folyó. Az én kis vitézem, aranyos Leventém már mélyen aludt – „édes nyál csordult ki szája szegletében”*.

/* Arany János: Toldi/

tarnagy
Kategória: A boldogság az életemben | Megtekintések száma: 776 | Hozzáadta:: tarnagy
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]

Klubtagság

Meghívó!

Iratkozz fel!

Hírlevél

Neked szól!

Itt vagyunk!

Statisztika


Online összesen: 28
Vendégek: 25
Felhasználók: 3
Füge, maxym, brigittaborsos

Naptár

«  December 2011  »
HKSzeCsPSzoV
   1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031

Block title