Cikkek katalógusa

Keresés a honlapon

Adomány

Útmutató

Oszd meg!

Gyógyítás

Mini-chat

Látogatóink

Block title

Főoldal » Cikkek » Sprituális tanítók » Eckhart Tolle

Andrew Cohen interjúja Eckhart Tolleval - (Hullámok a létezés felszínén)

- Milyen mostanában az élete? Azt hallottam, hogy egy kissé visszavonult, és sok időt tölt el magányban. Igaz ez?

- Ez inkább az előző időszakra volt jellemző, amíg meg nem jelent A MOST hatalma című könyvem. Hosszú évekig vonultam akkor el. De mikor megjelent a könyv, drámaian megváltozott az életem. Most teljes erővel tanítok és utazok. Akik azelőtt ismertek, gyakran mondják: „Ez döbbenetes! Te egy remete voltál, most pedig a világban forgolódsz!” De belül úgy érzem, semmi nem változott. Ugyanazt érzem pontosan, mint azelőtt. Még mindig nyugalom van bennem, csak átadtam magam annak a ténynek, hogy a külvilággal való kapcsolatom teljesen megváltozott. Vagyis most, ebben az időszakban nem vagyok remete, hanem épp az ellenkezője. Olyan ez talán, mint a körforgás. Lehet, hogy ez a szakasz is véget ér egyszer, és akkor újra remete leszek. De most ez van, elfogadtam, hogy állandó interaktivitásban élek. Néha, persze szakítok időt az egyedüllétre. Erre szükség is van a tanítások között.

- Miért van szüksége az egyedüllétre, és mi történik ilyenkor magával?

- Amikor emberekkel vagyok együtt, olyankor spirituális tanító vagyok. De ez csak egy funkció és nem ez adja az identitásomat. Amikor egyedül vagyok, a legmélyebb örömöm abból fakad, ha senki lehetek, ha feladhatom tanárságomat; az úgyis csak átmeneti állapot. Mondhatnám, abban a pillanatban, hogy egy csoport elhagy, már nem is vagyok spirituális tanító, megszűnik a kifelé forduló identitás, és még mélyebb csendbe süllyedek. A kedvenc helyem a csend. Az sem igaz, hogy a csend megszűnik, mihelyt beszélni kezdek vagy tanítok, hiszen maguk a szavak is a csend szülöttei. De amikor az emberek elmennek tőlem, olyankor csak és kizárólag a csend marad hátra. És ezt igazán nagyon szeretem.

- Talán jobban is bárminél?

- Nem jobban. Most egyensúly van az életemben, ami talán nem volt meg régebben. Amikor évekkel ezelőtt a belső átalakulásom megtörtént, bizonyos tekintetben az egyensúly felborult. Annyira telített és boldogságteljes állapot volt egyszerűen csak lenni, hogy minden érdeklődésem elvesztettem az interaktivitás és a cselekvés, a tenni iránt. Egy pár évre elvesztem a Létezésben. Szinte minden cselekvésről lemondtam – elég volt, hogy életben tartom magam, és ez is mennyei volt. Akkoriban teljesen érdektelenné vált számomra a jövő. Aztán fokozatosan kiegyensúlyozódtam, egész életem újra épült. Amíg nem kezdtem el írni a könyvet, az egyensúly még nem volt teljes, de most úgy érzem, megtörtént a kiegyenlítődés az egyedüllét és az interaktivitás, a létezés és a cselekvés között. Korábban mindig a Létezés javára dőlt a mérleg. Boldog, elmélyülő, szép az életem, de külső szemlélőként sok ember azt gondolja, hogy most vesztettem el az egyensúlyom, vagy hogy megőrültem. Néhányan úgy vélik, hogy bolondság volt mindent elveszni hagyni, amit addig „elértem”. Nem értették meg, hogy soha nem is volt szükségem semmire.
Nos, most tehát egyensúly van az emberekkel való találkozásaim és az egyedüllét között. És ez jó így. Igyekszem, hogy ez az egyensúly ne vesszen el. Most a cselekvés oldala látszik növekedni. Az emberek azt kívánják, hogy itt beszéljek, aztán ott beszéljek – állandó igény van az előadásaimra. Tudom, hogy most figyelnem kell az egyensúlyra, nehogy most a cselekvésbe vesszek el. Bár nem hinném, hogy ez megeshet, mégis éberséget kíván.

- Mit jelent az, hogy „elveszni a cselekvésben”?

- Elméletileg azt hogy, folyamatosan utazom, tanítok és emberekkel vagyok kapcsolatban. Előfordulhat, hogy ilyenkor a csend nem lesz ott velem. Persze nem tudom, az is lehet, hogy állandóan ott lesz, vagy hogy teljesen kimerülök. De érzem, hogy időszakosan vissza kell térnem a tiszta csendhez. Aztán tanításkor csak engedni kell, hogy ez kiáradjon. Mert a tanítás és a csend közeli kapcsolatban vannak egymással. A tanítás a csendből fakad. De amikor egyedül vagyok, csak a csend van, és nekem az a legkedvesebb.

- Amikor egyedül van, sokat törődik azzal, hogy fizikailag is csendet teremtsen maga körül?

- Igen, néha két órán át ülök egy szobában, szinte gondolkodás nélkül. Csak kitöltöm a csendet. Néha, amikor sétálok, szintén csak a csendet töltöm ki anélkül, hogy érzékszervi észleleteimmel értelmileg foglalkoznék. Ez egyszerűen az éberség egy fajtája, vagy csoda, vagy nyitottság – és mondhatom, gyönyörűséges!

- A MOST hatalma című könyvében azt állítja, hogy „A világ végső célja nem e világ határain belül van, hanem túl azon, a transzcendenciában”. Meg tudná ezt magyarázni?

- „Túl lenni a világon” nem jelenti azt, hogy a világtól elvágva, vagy a cselekvéseket megszakítva, az emberi interakciókat megállítva él az ember. A világ meghaladása a mindenfajta önkeresés nélküli hatásban és kölcsönhatásban rejlik. Más szavakkal, az önzetlen cselekedetekben. Végsősoron azt, hogy a kiteljesedéshez, az önmegéléshez, a létezéshez nincs szükség a jövőre. Felesleges fejlettebb éntudat után kutatni folyton, hisz ha a keresés, a hajhászás megszűnik, úgy már a világban élhetsz, de nem a világból. Nem kell tovább kutakodnod valami után, amivel azonosítod magad.

- Úgy érti, fel kell adni önös és materialisztikus kapcsolatunkat a világgal?

- Igen, úgy értem, nem érdemes önző módon egyre újabb és újabb sikereket hajkurászni. Hisz normális tudatállapotban az emberek cselekedeteiken keresztül a teljességüket keresik. Még a bankrabló is valahogy ezt teszi. Aki a megvilágosodásért küzd, szintén azt szeretné, hogy még tökéletesebb, teljesebb, egészebb állapotot érjen el a jövőben. Tetteik révén mindannyian a boldogságot keresik; tulajdonképpen önmagukat, vagy mondhatjuk, hogy Istent; és ott keresik, ahol azt soha nem találhatják meg: a normál, megvilágosodás nélküli tudatosságban, mert a megvilágosodás nélküli tudat folytonosan keres. Ez pedig azt jelenti, hogy a világban vannak ugyan, de a világból élnek.

- Úgy érti, hogy az időben keresnek?

- Igen, a világ és az idő lényegében összetartoznak. Ha az összes ön-keresés megszűnik, akkor lehet az ember a világban benne anélkül, hogy a világból élne.

- Mit ért azon pontosan, hogy a világ célja a világon való felülemelkedésben rejlik?

- A világ beteljesülést ígér valamikor a jövőben, amiért folyamatos küzdelem zajlik. Sok ember érzi úgy néha, hogy „Igen, most megérkeztem”, de aztán rájönnek, hogy mégsem, és tovább küzdenek. Gyönyörűen fejti ki mindezt az „A Course in Miracles”, ahol azt találjuk, hogy az ego parancsa: „Keress, de ne találj!” Az emberek a jövőtől várják a megváltást, de az a jövő soha nem érkezik meg.Mindent összevéve tehát a szenvedés a nem-találásból ered. És ez lehet az ébredés kezdete, amikor levonja valaki a következtetést: „Talán nem ez az út. Talán soha nincs vége a küzdelemnek; talán egyáltalán nem is a jövőben van a cél.” Miután elveszett a világban, egyszer csak – a szenvedés nyomására – rájön, hogy a válaszok nem a külvilágban keresendők, s nem is a jövőben.Ez a felismerés fontos állomása sok ember életének. A mélyülő krízis érzete – amikor az addig ismertnek hitt világ, és benne ismertnek hitt, hiszen a világgal azonosított önmaguk egyszerre értelmetlenné, céltalanná válik. Ez történt velem is. Már az öngyilkosság határán álltam, amikor valami rendkívüli történt velem – kis énem, a külvilággal, addigi életemmel, környezetemmel azonosított öntudatom semmisült meg. Valami felfakadt bennem abban a pillanatban, valami mély és intenzív csend, nyugalom, élet- és létezés-teltség. Később úgy hívtam ezt: „jelenlét”. Felismertem, hogy a szavak mögött az a valami vagyok. De ez a felismerés nem holmi értelmi folyamat volt, hanem egy vibráló, élettel teli, mély csendben megszületett realizáció, hogy ki is vagyok valójában.
Évekkel később ezt a csendet hívtam „tiszta tudatosságnak”, szemben minden mással, ami a hétköznapi tudatossághoz kötődik. Hétköznapi tudatosság alatt az emberi elme tevékenységét értem, amely gondolatokban ölt testet. Tulajdonképpen az egész világ az emberi elme kreációja, még magukat a tárgyakat is a hétköznapi tudat formálja. Ezért aztán az emberek szükségképpen el vannak veszve a világban, tisztátalan hétköznapi tudatuk miatt tévelyegnek.
Aztán, az elveszettségből fakadó szenvedés következtében, megtalálhatják független, magasabb énjüket. Azért van szükségünk a világra, hogy meghaladhassuk azt. Szóval, én végtelenül hálás vagyok, hogy annak idején elvesztem.
A világ célja az, hogy az ember elveszejtse magát benne. A világ célja az, hogy az ember szenvedjen benne, hogy a szenvedés által bekövetkezhessen a felébredés. S ha ez megtörtént, rájön, hogy a szenvedés többé már szükségtelen. Eléri a szenvedés legvégét, felülemelkedik a világon, a szenvedéseken túlra.
Úgy tűnik, ezt az utat mindenkinek be kell járnia, még ha nem is mindenkinek ebben az életében. Ettől az út még egyetemes. Hiszem, hogy előbb-utóbb spirituális tanító vagy különösebb szellemi tanítás nélkül is mindenki rálel. Csak idő kell hozzá.

- Hosszú idő…

- Nagyon hosszú. De a spirituális tanítás rövidítheti. Az alapüzenet az, hogy itt az idő a szenvedés megszüntetésére. Ezt mondom az embereknek, akik hozzám jönnek: „Készen állsz rá, hogy meghalld az üzenetet, mert már hallgatod is. Millió ember van, aki egyelőre nem hallgatja. Nekik még több időre van szükségük. De nem is hozzájuk beszélek. Te azért hallgatod az előadásaimat, mert már nincs szükséged több időre, több szenvedésre. Eleget kerestél, eleget szenvedtél már.” Vannak, akiknek az a pár szó – „nincs többé rá szükséged” – elég ahhoz, hogy beinduljon életükben a változás.
Szóval a spirituális tanításban az a szép, hogy időt spórolunk vele, akár emberöltőnyi időket, életeket is!

- Szükségtelen szenvedést.

- Pontosan. Szóval jó, ha az emberek elvesznek a világban. Élvezem az utazást New York-ba vagy Los Angeles-be, ahol az emberek teljesen be vannak zsongva. Legutóbb New York-ban, ahol épp egy csoportfoglalkozást tartottam, kinéztem az ablakon. Mellettünk az Empire State Building magasodott, s odakint mindenki szaladt. Állandó volt a rohanás. Látszott, hogy mindenki ideges, feszült, tele van aggódással. Ez mind szenvedés, még ha az emberek nem is szenvedésnek érzik. Én arra gondoltam, vajon hová futnak? Hát persze, hogy a jövő felé! Hogy valami olyat szerezzenek, ami nincsen itt. Ez a lényeg: nem most – majd. Ezért a „majd”-ért futkorásznak. Szenvednek, de még csak nem is tudják. De nekem nagy kacagás volt elnézni őket. Nem sajnálkoztam: „Óh, bárcsak tudnák!”, hisz ők is a spirituális útjukat járják. Ebben a pillanatban ez az ő útjuk, és ők remekül haladnak rajta.

- A megvilágosodás szót gyakran olyan értelemben használják, mint egy állapotot, ahol megszűnik az énen belüli megkülönböztetés és egyúttal egy új perspektíva, egy új látásmód alakul ki, mely látásban minden egész, egybe tartozó és mentes a kettősségektől. Páran, akik tapasztalatot nyertek erről a perspektíváról, azt állítják, hogy a végső valóság felismerésében már nincs különbség a világ és Isten vagy az Abszolútum között, a szamszára és a nirvána között, a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan között. Megint mások azt állítják, hogy a végső valóság szempontjából a világ maga egyáltalán nem is létezik – hogy a világ illúzió, s benne minden jelentéktelen, lényegtelen, valóság nélkül való. Vajon önnek mi a tapasztalata: a világ valóságos, vagy sem? Netán mindkettő?

- Bármely alkalommal, amikor emberekkel tartok kapcsolatot, vagy sétálok a városban, vagy a mindennapi dolgaimat végzem – a világot úgy észlelem, mintha az a létezés felszínén lévő hullámokból állna. A világ éréki észlelése és tudati tevékenységeink mögött tulajdonképpen maga a végtelen lét húzódik meg. Mérhetetlen tágasság ez, aminek a mélyén hatalmas csend van, némi kis hullámzással a felszínen, de a kettő nem különül el egymástól, ahogy az óceán hullámai sem válnak el az óceántól.Az én észlelésemben legalábbis nem válnak külön. Nem válik külön a létezés és a látható világ, a megnyilvánult és a megnyilvánulatlan. Persze a megnyilvánult világban minden jelenség olyan rövid életű, olyan illékony, hogy a megnyilvánulatlannak – az időtlen, örök jelennek – a látószögéből minden történés akár árnyjátéknak is tűnhet. Párának, ködnek, amely mindig új formákban tűnik fel és tűnik el, jelenik és szűnik meg. Így aztán aki mélyen a megnyilvánulatlanban gyökerezik, az könnyen abba a hibába eshet, hogy a látható, érzéki világot nem valóságosnak tartja. Én mindenestre nem így gondolom, mert látom, hogy a kettő nem válik külön egymástól.

– Vagyis a világ valóságos?

– Ami valóságos, az maga a létezés. Tudatosság minden. Tiszta tudatosság.

– Azt mondja, hogy a „valóság” definíciója szerint mentes a születéstől és a haláltól?

– Így van.

– Szóval csak az lehet valóságos, ami egyszerre születetlen és halhatatlan. És mivel a megnyilvánult világ nem válik el a megnyilvánulatlantól, ezért végső soron azt mondhatjuk, hogy valóságos?

– Igen, ráadásul mindenben, ami ki van téve a születésnek és a halálnak, benne rejlik a halhatatlanság. Minden egyes forma lényege – még a legutolsó fűszálé is – halhatatlan. a formák világa éppen ezért szent. Nem igaz, hogy a szentség birodalma csupán a meg nem nyilvánult világra terjed ki, a látható világ számomra ugyanúgy szakrálisnak minősül.

– Ha valaki egyszerűen megkérdi öntől, hogy a világ valóságos-e vagy sem, azt mondaná, hogy valóságos, vagy árnyalná, fokozatokba rendelné a kijelentését?

– Megpróbálnám árnyaltan kifejteni.

– Mit mondana?

– Azt, hogy időleges megnyilvánulása a valóságnak.

– Ha a világ a valóság időleges megnyilvánulása, akkor milyen a megvilágosodott kapcsolat a világgal?

– A nem megvilágosodott ember számára a világ mindaz, ami körülveszi. Azon kívül semmit nem érzékel. Ez az idő által fogva tartott tudatosság a múltba csimpaszkodik önnön identitásáért, és reménytelenül szomjazza a világot, hogy meglegyen a teljesség– és boldogságérzete. Így aztán a világ egyszerre tartogat hatalmas ígéretet és vészjósló fenyegetést! Ez a dilemmája a megvilágosodottság nélküli tudatnak: szétszakítva lenni a világban a folyamatos teljesség-keresés és a rettegés között. Az emberek abban reménykednek, hogy megtalálják magukat a világban, de ugyanakkor rettegnek attól, hogy a világ eltapossa, megöli őket, ahogy az meg is teszi… Ez az a folyamatos konfliktus, amivel a nem megvilágosodott tudatú ember küzd: szétszakítva lenni vágy és félelem között. Ez pedig iszonyú sors.
A megvilágosodott tudat ugyanakkor a megnyilvánulatlanban gyökerezik, folyamatosan egy azzal. Magát is annak tudja, mintha csak a megnyilvánulatlan tekintene ki rajta keresztül az érzéki világra. Ha valaki bármilyen egyszerű dolgot, melyet mondjuk vizuális formában észlel – legyen az egy virág, vagy egy fa – fokozott éberséggel és mély csendben észlel, minden múlt és jövő nélkül, akkor abban a pillanatban már a benne rejlő megnyilvánulatlant tapasztalja meg. Abban a pillanatban a szemlélő feloldódik a szemléltben: a megnyilvánulatlan rajta keresztül formát öltve észleli magát. Az effajta észlelet pedig mindig valami különleges jóérzéssel tölti el az embert.
A megvilágosodott tudatnak minden cselevése ebből a jóérzésből fakad, és ez teljesen más minőségű, mint a meg nem világosodott tudaté, amelynek állandóan szüksége van valamire és állandóan önvédelemre szorul. Ebből erednek azok a megfoghatatlan és drága értékek, amelyeket úgy hívunk, hogy szeretet, öröm, vagy béke. Ezek mind a megnyilvánulatlannal egyek, belőle fakadnak. Az az emberi lény, aki ehhez kapcsolódva él, annak a tevékenysége áldásossá válik földünk számára, szemben a meg nem világosodott emberek terhes tetteivel. És a Föld millió meg nem világosodott embertől szenved. Terhe szinte már elviselhetetlen. Néha úgy érzem, földünk azért könyörög: „Óh, ne többet, mert nem bírom tovább!”

– Ön arra bátorítja az embereket, hogy meditáljanak, vagy ahogy ön fogalmaz, hogy annyit „pihenjenek a Most jelenében”, amennyit csak lehetséges. Úgy gondolja, hogy a spirituális gyakorlatok igazán lehetnek mélyek és felszabadítóak akkor is, ha valaki még nem adta fel a világot, vagy azt, amit a világ fel tud kínálni – legalább bizonyos fokig?

– Nem mondtam, hogy a gyakorlás maga felszabadító erővel bír. Ez csak akkor igaz, ha az ember teljesen átadja magát a mostnak, annak, ami van. Csak akkor szabadul fel. Nem hiszem, hogy a gyakorlás elvezet a teljes önfeladáshoz, az általában a megélésből fakad. Az ember élete szolgáltatja hozzá az alapot. Először talán csak részleges lemondásokra képes valaki, aztán egyszer csak megnyílik és spirituális gyakorlatokba kezd. De igazából mindegy, hogy valaki a gyakorlást azután kezdte el, hogy már rendelkezett bizonyos belátással, vagy csak pusztán a gyakorlás kedvéért gyakorolt, az még nem fogja elvezetni őt a felszabaduláshoz.

– Saját tanári munkám alapján arra jutottam, hogy ha a világot nem egy bizonyos szellemi rálátással szemléli az ember, ha hiányzik belőle a hajlandóság az elengedésre, akkor a gyakorlat legyen bármily erős, nem vezet el a szabaduláshoz.

– Így van, a hajlandóságnak az önfeladásra kell irányulnia. Ez adja a kulcsot. Enélkül semmilyen gyakorlat, sem semmilyen spirituális élmény nem lesz hatásos.

– Bizony, sok ember állítja, hogy szeretne meditálni, gyakorolni, de spirituális hozzáállásuk nem arra alapozódik, hogy minden, számukra lényeges dolgot elengedjenek.

– Így van, és sajnos emiatt visszájára is fordulhat a helyzet. A spirituális gyakorlat is csak egy út lehet számukra a sok közül, amivel azonosíthatják magukat.

– Végső soron azt mondaná, hogy az igazi gyakorlás, az igazi spirituális megtapasztalás lényege az, hogy elvezessen a világ elengedéséhez, a felülemelkedéshez, hogy megszabadítson a világtól való függéstől?

– Igen, ez az! Hallgatóim gyakran vetik fel: „Hogy csinálod? Gyönyörűen hangzik, de hogy éred el?” Egészen konkrétan fogalmazva az alap egyszerű, annyi, mint „igen”-t mondani erre a pillanatra. A lemondás alapzata ez – a teljes „igen”, és semmi belső „nem”. Ez a teljes „igen” az, ami a világon való felülemelkedéshez vezet! Ilyen egyszerű: teljes nyitottság a jelen pillanatra, bármi is fakadjon belőle. A hétköznapi tudat általában ellenáll ennek, menekül előle, megtagadja, vagy igyekszik nem figyelni rá.

– Vagyis amikor az ember „igen”-t mond mindarra, ami van, úgy érti, nem fordul el semmitől és hajlandó bármivel szembenézni?

– Pontosan. Üdvözölni a pillanatot, megölelni a pillanatot – ez maga az önfeladás állapota. Ez minden, amire szükség van. A Mester és a nem mester között annyi a különbség, hogy a Mester teljesen magához öleli a jelent. Ha sikerül megvalósítani, hogy az ember semminek se álljon ellent, akkor jön el a béke. A kapu kinyílik, s feltárul a megnyilvánulatlan. Tulajdonképpen az önfeladás a leghatásosabb út, még ha ezt nem is hívhatjuk feltétlen gyakorlásnak, hiszen időtlen érvényű!

Kategória: Eckhart Tolle | Hozzáadta:: Zsóka (2012-01-16)
Megtekintések száma: 597 | Hozzászólások: 1
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]

Klubtagság

Iratkozz fel!

Hírlevél

Neked szól!

Itt vagyunk!

A fejezet kategóriái

Statisztika


Online összesen: 1
Vendégek: 1
Felhasználók: 0

Block title