Cikkek katalógusa

Oszd meg!

Keresés a honlapon

Adomány

Útmutató

Mini-chat

Látogatóink

Block title

Főoldal » Cikkek » Új utakon » Új utakon

Borotvaélen
Kaptam egy kérdést, amiről úgy gondolom, sokakat érint. Ezért döntöttem úgy, hogy a kérdést és a választ is megosztom minden érdeklődővel. Íme, a kérdés:

„Lenne egy kérdésem. Sajnos depresszióval küzdök régóta. A lényeg: kettévált bennem valami a fejemben kellene lennie a tiszta szellemnek (úgymond a józan paraszti ész és szívemben a szeretetnek), ez elment tőlem, hogy szerezzem vissza és tegyem helyére a dolgokat.
Oly régen éreztem a szívemben melegséget, ha valakire gondoltam és tiszta tudatot??? Kérlek szépen bokros teendőid mellett adj tanácsot.”

Jómagam nem voltam depressziós, csak pánikbeteg, kb. 10 évig. Viszont volt depressziós barátom, így át –és megéltem, mit is jelent ez.

Meggyőződésem, hogy mindkettő ugyanarról a tőről fakad, más-más tünetekkel. Ez a közös tő az élettől való félelem. Hiszen ezek az emberek tele vannak jósággal, szeretettel, emberséggel, lelkük egyébre sem vágyik, mint ennek adására és befogadására. Sokáig él lelkünkben annak a térnek az élménye, ahonnan ide érkeztünk, ahol minden tiszta s egyszerű, ahol a szereteten kívül nincs egyéb. Aztán idecsöppenünk, mert mi döntöttünk úgy, hogy itt és most próbára tesszük magunkat, egy kihűlőben lévő világba visszacsempésszük az egyetlen igazit: a szeretetet. Aztán csak adunk és adunk, közben jó nagy pofonokat kapunk. S elkezdünk bezárulni, elkezdünk falakat húzni magunk köré védekezésül. A lelkünk mélyén tudjuk, miért is vagyunk itt, de már félünk. Már nem merünk önmagunk szerint élni, túl sok volt a pofon. S elhatalmasodik bennünk a szorongás, átveszi az uralmat a félelem, majd a félelem a félelemtől, elhatalmasodik bennünk a hihetetlen közöny. Nem érdekel senki és semmi, befelé fordulunk, aztán a végén már odasem.

Amikor magamban próbáltam a probléma gyökerét megtalálni, rájöttem: az élettől félek. Attól az élettől, ami itt van, amivel képtelen vagyok azonosulni, képtelen vagyok elfogadni, mert embertelen, értéknélküli, az egész egy vesszőfutás. Nem találtam benne a helyem. Hát menekültem, mert menekülés volt a betegségem, ahogyan mindenkinek az.

Este elalvás előtt tettem fel magamnak a kérdést: mi a baj velem? Mit tegyek? Az egész gondolat, csak egy felvillanás volt: Küzdj! S én csak feküdtem lehunyt szemmel, s azon gondolkodtam: küzdjek, de hogyan? Hiszen ebbe a küzdelembe fáradtam el, ebbe a küzdelembe lettem hite és reményt vesztett.  S újra jött egy felvillanó, belső gondolat: itt nagyon szeretnek téged. Hol? Jött a válasz: itt, odaát. Elkezdtem figyelni befelé. Megszűnt a külvilág. Csak valami gyönyörű, eddig sosem hallott zenét hallottam belül, s egy csodálatos, eddig soha nem látott tűzpiros virág nyílt ki előttem.
S mint mikor árad a folyó, úgy borított el a belső béke, a belső nyugalom.

Akkor és ott megértettem valamit: az életem nem a külső körülményektől és nem a többi embertől függ. Az életem egyedül az enyém, és soha többé nem engedem meg magamnak, hogy valaki vagy valami tönkre tegye. Mert mindannak, ami történt velem, én engedtem teret magamban!

Ha Isten (az univerzum, örökkévaló, nevezd, ahogyan akarod) ilyennek szeret engem, ilyen szellemi lényként, ilyen lélekkel akart engem, akkor ez így van jól, ezzel tudok adni magamnak először, s ha magam rendbe raktam, akkor másoknak is. Meg kellett tanulnom bíznom magamban, hiszen halvány fényként pislákolt bennem, hogy mindaz, ami az életemhez szükséges bennem van a kezdet kezdete óta. Mindennel rendelkezem, s nem az a lényeges, hogy mások milyennek látnak engem, az a lényeges, én milyennek látom magam. Nem az a lényeges, mások mit várnak el tőlem, az a lényeges, mit kezdek én itt és most magammal. MIT KEZDEK ÉN ITT ÉS MOST MAGAMMAL? Ez volt a legnagyobb kérdés számomra.

Anyám keresztény lelkész, s egyebet sem hallottam otthon, minthogy ez a világ a siralom völgye, tele bűnös emberrel. És van egy büntető Isten.  Csakhogy az éjszakai üzenet után már másképp láttam mindezt, én csak a föntről érkező végtelen szeretetet éreztem, s rájöttem, hogy a tanítások magyarázatában valami nagyon nem stimmel.
Ahol élünk, az nem a siralom völgye, s az ember nem születik bűnösnek, s nincs büntető Isten.

Ahol élünk, oly csodás, csak nézz meg egy napkeltét, egy nyíló virágot, csak feledkezz bele a madarak énekébe, oly gyönyörűségre érkeztünk, csak meg kell látnunk! Hiszen itt lehetünk, s gondold csak el, hol látnál te ennyi csodát? Ez mind-mind az élet gyönyörűsége, teljessége! A földi paradicsom, mert paradicsom, csak az a kérdés, hogy nyitott-e a szemed erre? S ezt mind én és te kaptam, kaptuk mindannyian! Hogy jól érezzük magunkat ott, ahol vagyunk!

Bűnös-e az ember? Nem. Valamit rosszul teszünk, olykor rosszul lépünk.  Valamit nem jól oldunk meg, persze, ha tudnánk, mi a jó megoldás, a gödröket is elkerülnénk. De ahogyan hegycsúcs van, úgy vannak völgyek is, ahogyan sima út van, úgy van göröngyökkel teli is.  A tökéletességet az ember találta ki, hogy gyötörhesse magát. Semmi sem tökéletes, hiszen ha az lenne, az élet halála lenne maga. Megszűnne, mert már készen van. Soha és semmi nincs készen. Minden mindig mozgásban és változásban van. Ami az egyik pillanatban tökéletes volt, a másikban már nem az, mert lehet az előző pillanatnál jobb és tökéletesebb. Egyszer erős vagy, máskor gyenge, ez is így van jól. Egyszer fenn vagy egyszer lenn, ez is így visz előre.

Az élettől való félelem bezár. Kizár. Befalaz.

De hát miért is félnél az élettől, attól az élettől, amely a te döntésed volt? Ha volt bátorságod, merészséged itt próbára tenni magad – s hidd el, akkor és ott, abban a pillanatban te tökéletesen tisztában voltál azzal, mit és miért vállalsz! - miért engeded meg a világnak, hogy elvegye tőled? Miért engeded meg, hogy megfosszon az örömtől, a boldogságtól, önmagadtól? Ezeket a kérdéseket én is feltettem magamnak.

Vissza kell találnunk önmagunkhoz. Ez az egyetlen lehetséges út. Önmagunkat kell beteljesítenünk, önmagunk sorsáért kell felelősséget vállalnunk – s hogy ki mit mond, mit állít erről, hogyan viszonyulnak ehhez mások, oly lényegtelen.
Itt, most, egy feje tetejére fordított világban élsz. Azt várják el tőled, hogy te mások helyett cselekedj, mások problémáját old meg. Légy önzetlen! Mondják. Én azt mondom, légy önző, légy hű önmagadhoz. Először gazdagítsd magad, s ha mindez túlcsordul rajtad, akkor már van miből adnod.

A nyugati világot az elme uralja, úgy mondják, a racionalitás. Az élet sosem racionális.
Az élet a lélek tanulópályája, szellemi lényünk kiteljesedésének a lehetősége. S ehhez a keleti kultúra ért igazán.  Amit Osho-tól megtanultam, hogyan hozzam össze magamban, hogyan rakjam egyensúlyba az elmét és a szellemiségemet. Hogyan tegyem az elmét eszközömmé.  Hogyan lássam meg a legnegatívabbnak tűnő helyzetben is a pozitív vonzást.

Erre csak egy apró példa. Ha nem olyan lett volna korábban az életem olyan, amilyen, sosem lettem volna pánikbeteg. Ha nem lettem volna pánikbeteg, nem vonzódtam volna az ezotériához, a keleti kultúrához.  Sosem ismertem volna meg lelkem mélységeit. És sosem született volna meg ez a honlap. Sosem jöttem volna rá, miért is vagyok itt. Így jöttem rá, hogy a szeretet a dolgom, de mindehhez, először önmagamat kell szeretnem. A tévedéseimmel, a bukásaimmal együtt. S ma is tévedek. Olykor ma is elbukom. De ma már nem vádolom magam, elfogadom, mert tudom, hogy így vagyok jó, ahogyan vagyok. Nem törekszem tökéletességre, mert olyan nincs. Sem Isten- az Univerzum – sem tökéletes, folyamatosan változik, folyamatosan mozog. Ez nem fejlődés, csak egy egyszerű mozgás, amivel mozognom kell.

Ma már nem keresem a biztonságot a mozdulatlanságban, emberekben, helyzetekben, mert tudom, hogy már a következő pillanatban sem ugyanaz semmi. Az egyetlen biztos pont a bizonytalanság, ami mindig újat és mindig mást hoz.

Meg kellett tanulnom újra kinyílni. Ezt azzal kezdtem, hogy kimondtam: ez vagyok én! Nem számít, hogy mit mondtok, mit gondoltok rólam. Semmi más nem akarok lenni, csakis önmagam, mert nincs más ilyen!  Így ébredtem, így mentem ki az utcára, így mentem emberek közé. S lassan - lassan újra kitárult a világ.
Ha jó vagyok így önmagamnak, jó kell legyek a világnak is. S aki ezt nem látja meg bennem, az veszít, nem én.

Azóta jó itt lennem. Csak az önmagamhoz való viszonyomat kellett megváltoztatnom. Csak a gondolataimat kellett áthangolnom. S ha csak egy töredékét is sikerül átadnom, érdemes volt itt lennem.

S ma úgy érzem, érdemes!

Zsóka

Kategória: Új utakon | Hozzáadta:: Zsóka (2011-11-18)
Megtekintések száma: 1086 | Hozzászólások: 14
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]

Klubtagság

Iratkozz fel!

Hírlevél

Neked szól!

Itt vagyunk!

A fejezet kategóriái

Új utakon [33]
Sose nézz vissza!
Életünkről [10]
Ha a válaszokat keresel

Statisztika


Online összesen: 19
Vendégek: 18
Felhasználók: 1
mariavargaboros

Block title