Cikkek katalógusa

Keresés a honlapon

Adomány

Útmutató

Oszd meg!

Gyógyítás

Mini-chat

Látogatóink

Block title

Főoldal » Cikkek » Új utakon » Új utakon

Mindannyian angyalok vagyunk
Nem tudom, voltál-e már úgy, hogy veled van az Isten, szinte tapinthatóan tudod, hogy ott van. Egy földöntúli észlelés. S csak az van benned, mindegy, mi jön, mert Ő VAN.  A VAGYOK, aki sohasem múlt, sohasem jövő, egyszerű, tiszta jelen, az egyetlen valóság. Jelen van  bennünk, a szavaikban, a cselekedeteinkben.

Nincsenek véletlenek, mint ahogy a balesetem sem volt az. Ott volt megannyi figyelmeztető jel, állj le, elfáradtál, állj le, pihenj, de nem, én nem, majd ekkor, majd akkor, s minden napra csak erőt kértem. S megígértem magamnak, ha megjelenik a könyvem, pihenek egy kicsit.  Ezen elmélkedtem tavaly december elején, amikor a Metróban megpördült velem a világ, egyre távolabb került minden, majd csak annyit éreztem, két erős kar támogat, majd egy padon találom magam. Szemben velem két egyenruha, konstatáltam, hogy nincs nálam a személyim, imbolyog körülöttem minden, majd egy hangot hallok nagyon messziről: hölgyem, tudja, hogy falfehér? Nem tudom, vánszorog bennem a gondolat, haza kell jutnom. Haza kell jutnom, majd otthon jobb lesz. Nem inna egy kis vizet? Vagy hívjunk mentőt?  Jön a kérdés, s kinyitva a szemem a két biztonsági őrt látom magam előtt. Ne, mentőt azt ne, suttogom, csak haza akarok menni. Egyik őr el, pár pillanat múlva visszatér egy üveg ásványvízzel, mohón iszom. (Most jut eszembe, ők fizették ki.) Kezdek feléledni, már egy fél mosoly is sikerül, csak a hangom jár messze, de kinyögöm: tudják, hogy maguk most mentőangyalok? Arra számítok, hogy bolondnak néznek, de csak mosolyognak, s mikor felállok, megkérdezik, hogy valóban hazaérek-e? Bólintok, s elindulok. Jobb, sokkal jobb! S eszembe jut: mindannyian angyalok vagyunk adott helyen és adott időben.

December 5-én hív a nyomda, kész a könyv, szállítják. Elönt az öröm. Az az öröm, amit gyerekkoromban éreztem utoljára: felszabadult, tiszta, belső ragyogás. Elfelejtem megkérdezni, hogy felhozzák-e a lakásba, ezen már csak akkor tűnődöm el, amikor megérkezik a barátom. Ugrok a nyakába: ma hozzák a könyvemet! Erre semmi reakció, csak aggódó szemek: Te, tudod te milyen szarul nézel ki? Halál sápadt vagy! Fogadjunk, hogy nem pihentél? Nem mesélem el a Metrót. Leülünk, kávézunk, csillog a szemem, s nézem, csak nézem, hogy hogyan van benne ennyi szeretet, ennyi megértés, ennyi drukk azért, amit csinálok. Mert ő beszélt rá a honlapra is, meg az írásra is. S eszembe jut újra: mindannyian angyalok vagyunk adott időben, adott helyen. Tudod, hogy te vagy az egyik védőangyalom? Rám néz komolyan, s azt mondja: tudom. Ez a dolgom.
Megérkezik a könyv, bezúdítják a lépcsőházba, kérdem, nem lehetséges, hogy felhozzák az első emeletre? Rideg válasz: már így is késésben vagyunk. Jó, rohanás fel a lakásba. Barátom rám néz, még meg sem szólalok, nem szól semmit, csak mosolyog: jó, felcipelem! Téged most az Isten küldött, mondom, de legyint egyet: most magamtól jöttem. Felkerülnek a csomagok, csak bámulok. Nem bontjuk ki? De, bólintok, s itt van, a kezemben van, s olyan, amilyennek elképzeltem. Leülök a gép elé, s megírom a köszönő sorokat a nyomdának. Két percen belül megérkezik a válasz: még soha levélből ennyi szeretetet nem éreztek. Kitehetik-e a levelemet a honlapjukra. Írom igen, mert szívemből szólt.
Ránézek a barátomra, mondom: neked dedikálom az elsőt, na, mit szólsz? Rám néz, mosolyog, tudod, hogy nem szeretek olvasni. Ezt sem fogom elolvasni. Tudod mit? Hátha egyszer, amikor már nem leszek? Akkor sem fogom elolvasni, a szavaidra fogok emlékezni.

Elmegy, velem pedig ott marad a szárnyaló öröm. Meg a fáradtság. Meg az elhatározás: január 15-től pihenek egy kicsit. Megígérem magamnak. S komolyan is gondoltam.

Minden nap erőt kérek, csak még egy kicsit, csak még egy kicsit, olyan alkudozás ez, mely ígéretekkel zárul a részemről: csak január 15-ig! Hiszen még itt van a Karácsony is!

Karácsony 23-át a lányomnál és a párjánál töltöm. A lányom vár, s mondja, nagy baj van, mert a párja édesapja kórházba került, s azonnal meg is műtik. A várakozás végtelennek tűnő órái. Nézem a gyönyörű lányom, aki csak a harmóniában érzi igazán jól magát, nézem a feszült vonásait. Anyuci, nem így gondoltam, nem így tervezetem a Karácsonyt! Kicsim, semmi gond, mondom én, hidd el, minden jóra fordul. Néz rám, annyira mentem volna a kórházba én is, de a párom nem akarta. Azt mondta, maradjak ki ebből! Ezt bízd rá, suttogom, ő tudja, miért döntött így. Anyuci, itt aludnál velem egy ágyban? Hogy kérdezhetsz ilyet! Hát persze! S újra eszembe jut: mindannyian angyalok vagyunk, adott helyen, adott időben.
A műtét sikerült, de a gyógyulásig még hosszú az út. Mindig van remény, s ha a reményhez hit is társul, valóra válik.

Így utólag már látom, hogy összebeszéltek a gyerekeim a Karácsonyt illetően, mert 24-én elutaztunk középső csemetém, második fiam menyasszonyának az édesanyjához. És előtte újra az ima: Uram, csak még egy kis erőt, add, kérlek, hogy elmúljon ez a fáradtság belőlem! Utazunk, jó kedv, beszélgetés, képzelj el egy olyan légkört, ahol teljesen felszabadulsz, ahol teljesen önmagad lehetsz. Hajnalig tartó beszélgetések, hihetetlenül jól éreztem magam! majd némi alvás után vissza Pestre.

December 25-én indulás Tatabányára édesanyámhoz, s a húgomhoz. Beteszem 3 könyvemet karácsonyi ajándék gyanánt, azzal az érzéssel, hogy lesz, ami lesz, talán itt az alkalom, hogy az édesanyám – aki számomra egész létezésemben sokkal fontosabb volt, mint ezt ő valaha is hinné – talán megtud belőlem valami fontosat, valami lényegeset, talán végre elfogad és megért. Csak az végtelen ólmos fáradtság ne lenne bennem! Csak ne látnám olyan nagyon messze a metrót, a buszmegállót, az utazást!
Biztos, ami biztos, már csak a buszból telefonálok, hogy elindultam.
Átadjuk az ajándékokat – közben megérkezett a legkisebb húgom is – de én csak az anyám vonásait figyelem. Nézi a könyvet. Új Kor? kérdezi. Igen, anyu, mondom én. New Age? Igen, anyu, mondom halkan. Ehhez tudnod kell, hogy édesanyám evangélikus lelkész. Aki retteg a New Age-től, mert a világ megrontójának tartja. Nem szól semmit, csak elteszi.
Másnap reggel odajön édesanyám, s azt mondja: elolvastam a könyvedet az éjjel. Jó a stílusod. Egy dolgot nem értek benne: miért írtad azt, hogy Isten sem tökéletes? Én csak nézek. Elolvasta??? Nem bánt? Nem tapad nekem? S a kérdése őszinte kérdés!
Anyukám, én úgy hiszem, hogy hogyha Isten alkot mind a mai napig, nem érezheti befejezettnek, tökéletesnek azt, amit létrehozott.  S ebben rejlik a Létezés nagyszerűsége: hogy folyamatosan változó, hogy semmi sem végleges, s számunkra is megadja azt a lehetőséget, hogy végre elhiggyük, amit Jézus is mondott: mindannyian teremtők vagytok! Így már értem. Jön a válasz. S én csak ülök, s nem akarom elhinni, hogy nem tagadott meg és nem tagadott ki. Életemben először érzem azt, hogy kettőnk lelke összeér, hogy találkoztunk itt és most. S újra eszembe jut: mindannyian angyalok vagyunk egy adott helyen és adott időben. Sosem hittem volna, hogy az édesanyám is az angyalom, s én neki.
December 30-án indulok vissza, már a távolságba is beleborzongok, szédülök, minden bajom van, pihennem kéne, jön a hang belül, közben beáll a busz, megcsúszok egy jégdarabon, s fellépéskor valami iszonyatos erővel csapódik a lábam a lépcsőnek. Na, ha most nem ájulok el, akkor már soha, fut át az agyamon, a sofőr kedvesen rám üvölt, hogy mozogjak már felfelé. Összeszedem magam, iszonyatosan fáj a lábam. Nem baj, majd Pestig elmúlik, gondolom. Aztán álomba zuhanok. Felébredve tapasztalom, hogy jobb valamivel, de lépni alig bírok. Azon elmélkedem, hogy be kellene menni ez kórházba megröntgeneztetni, de nem, inkább haza, hiszen 5 napja nem látott a cicus, ki lesz akadva így is. Hazavánszorgok, a hazavánszorgást, azt szó szerint értsd. Na, önmagunkat meghazudtolva vegyünk be valami fájdalomcsillapítót, mert ez így nem lesz jó. Beveszem, ledőlök, várom a hatást, de semmi. Jó, vegyünk be még egyet. Eltelik egy kis idő, még mindig semmi, hát itt nem kis gond lehet, gondolom, nem baj, majd holnapra elmúlik. Kivonszolom magam a konyhába, iszom egy pohár vizet, majd megcsúszik a lábam egy vizes folton, s csak halk hangot hallok, mint amikor papírt tépnek ketté, s kicsúszik alólam a lábam. Remek, gondolom, álljunk fel, s ijedten tapasztalom, hogy nem tudok felállni. Fájdalmat most nem érzek, de képtelen vagyok lábra állni. Fenéken csúszva benavigálom magam a lakásba, ledőlök, s azon gondolkodom, mi lehet a lábammal. Eltört, suhan át rajtam a gondolat, amit rögtön el is hessegetek, á, csak valami izom vagy ín dolog, elmúlik, sulykolom magamba, reggelre elmúlik, s álomba zuhanok.

Reggel tapasztalom, hogy bizony nem változott semmi, viszont olyan irtózatos fájdalom hasít belém, ha megmozdulok, hogy felordítok kínomban. Mozdulatlan vagyok, s bevallom, nagyon riadt. Segítséget kellene kérnem, de a mobilom az íróasztalon, hogyan érjem el? Másfél méter, ez nekem most a maratoni pálya. Megmozdulnék, de újra elönt a fájdalomhullám, megmerevedek.  Itt fogok meghalni menthetetlenül, suhan át rajtam, s eszembe jut egy Jack London novella, amelyben a pasi vonszolja magát egy sivatagon keresztül, s fél méterre a víztől hal meg, mert már nem bírt tovább menni. Szép halál, meddig bírom víz nélkül? Na, itt jött el az a perc, amikor megadtam magam a sorsnak, nem volt erőm semmihez, imádsághoz sem. Csak az töltött be, de teljesen, hogy itt a halál, kész, vége a dalnak. Aztán átfut az agyamon, a lányom mindig ráérez, ha valami rossz történik velem, s biztos, hogy telefonálni fog. Mit tegyek? Megfogom óvatosan a lábam a bokámnál, s odébb csúszok pár millimétert, de olyan erős a fájdalom, hogy kapkodom a levegőt. El kell jutnom a mobilomig, tudom, hogy hívni fog a lányom, zakatol az agyamban…
Azt a másfél métert iszonyatos kínok között másfél óra alatt sikeresen megtettem.
Felveszem a mobilomat, abban a pillanatban csörren a kezemben, látom a kijelzést, hogy a lányom az.
Hogy vagy anyuci? jön rögtön a kérdés, én meg mondom, valami nagy baj van, mert nem tudok lábra állni. Felhívom a bátyámat, s azonnal megyünk!
Meg vagyok mentve, s megint eszembe jut, mindannyiunk angyalok vagyunk adott időben és adott helyen.

Várakozom, s átvillan az agyamon, kulcsom a zárban, hogyan fognak bejönni a gyerekeim, hiszen hiába van kulcsuk, nem tudják kinyitni az ajtót. Még végig sem gondolom, csörög a telefonom, a faim az. Anya, itt vagyunk, gyere légyszi, nyisd ki az ajtót. Nem tudok mozdulni, mondom a fiamnak, akinek ekkor még fogalma sincs arról, milyen állapotban vagyok. Anya, csak támaszkodj fel, s ugrálj el az ajtóig! Kitör belőlem a nevetés. Nem tudok mozdulni, mondom újra, s még következik részükről 5 perc győzködés, hogy ügyes vagyok, s össze tudom szedni magam.  Aztán mentő ötletem támad. Törjétek be az ablakot, akkor eléritek a kulcsot, s be tudtok jönni. (Ne felejtsd el, hogy december 31-én egyetlen ép szerelőt sem lehet elérni.) Gyerekek az ajtón be, én ülök az íróasztalom előtt, mert visszahúzni magam az ágyig már nem bírtam.
És akkor most hívunk egy mentőt, mondja a fiam. Itt megint rám tör a megadom magam a sornak érzés, nincs bennem semmi, csak borzasztó fáradtság.

Megérkeznek a mentősök, a doki megtölti a szobát vidámsággal a megjöttek az életmentők felkiáltásával. Rám néz,valami hihetetlenül szép, tiszta tekintettel, megkérdi, hogy szólíthat, majd lazán közli, eltört a lábszárcsontom, de semmi gond, megvan a szilveszteri programom. És az mi lesz, kérdem én, de erre nem reagál, és most sínbe tesszük, hogy ne mozduljon el a csont a mentőben, mondja mosolyogva. Majd én, mondom riadtan, s előadom hosszú utazásomat az ágytól az íróasztalig, de közbe szól: higgye el, tudom, hol kell megfogni. Tudom, milyen kín, nekem is volt eltörve a lábszárcsontom! Közben szól a másik menősnek, hogy a tolókocsit vigye le, a felfújható ágyat meg hozza fel. Na, ezt csak azért, nyugtat meg közben, mert a mentőautó nem egy Ferrari, s eléggé rázkódik. Mivel foglalkozik, kérdi, míg az ágyra várakozunk. Spirituális lélektannal, mondom én. Hát ide most sebész kell, jön a mosolygós válasz. Nézem az ágyat, s azon tanakodom, hogyan kerülök majd arra fel, amikor szépen elmagyarázza a jelen levőknek, hogyan fognak engem felemelni. Hát, azt végig ordítottam, nincs mit szépíteni. Elindulunk. A mentőautóban a lányom, a vidám doki meg én hátul, valóan nem mozdul a testem, így körbe párnázva, meg leszíjazva. És tudja kedves Zsóka, odabenn az fog történni, hogy… s leadja a műtétet, de részletesen, nem ám csak úgy, elmondja, hogy egy év után minden olyan lesz, mint régen, de én csak nézek ki a fejemből, s nem akarom elhinni, amit mond.
Megérkezünk. És most mindent elintézek, csak semmi izgalom, s csak mosolyog bátorítóan, majd a fülemhez hajolva súgja: előkerítem azt a dokit, aki profi ebben a műtétben, nem lesz semmi baj, ígérem. Doki el, én ott maradok reményvesztetten, s félni kezdek, ahogyan még soha életemben. Voltam pánikbeteg, de az a félelem nem volt valóságos, ami most bennem dúl, az szinte tapintható. Doki visszaér, mondja, át kell tegyenek egy másik ágyra-már a gondolattól is az ájulás kerülget- újabb ordítás, de már a másik ágyon vagyok. Doki újra mosolyog, jó kezekben lesz mondja,  majd megsimogatja az arcom: boldog új évet Zsóka!
S megint szembe jut: mindannyian angyalok vagyunk adott helyen és adott időben.

Bejutok végre a felvételi szobába, kifogok egy másik vidám dokit, aki megkérdezi, nem találtam-e jobb szilveszteri programot magamnak. Bágyadtan mosolygok, s az jár a fejemben, ha tudnád, hogy mennyire félek, most nem humorizálnál, aztán csak bólint: tudom, hogy nagyon fél. Gondolatolvasó? kérdem én, nem, mondja, de ő be lenne tojva, az biztos. Kössünk egy alkut, jövök elő a javaslatommal. Kössünk, mondja ő. Maga most szépen begipszeli a lábam, én hat hét múlva visszajövök, leveszi, s már készen is leszünk. Nézek rá, na még egy őrzőangyal, komolyan bólint egyet. Kérése parancs. Most begipszelem, hat hét múlva visszajön, csavarokat fúrok a lábába, húzatni fogom,  hogy kiegyenesedjen, Így jó lesz? Nem, akkor már inkább a műtét.
A mentős barátja elintézte, a legjobb doki fogja műteni. Barátom? nézek rá, a védőangyalom volt, mondom én. Arra számítok, hogy kinevet, de csak mosolyogva válaszol:  lesznek még itt egy páran!

Tudom, hogy jó kezekben vagyok, de most mégis elönt a rettegés.

Folytatása következik.

Kategória: Új utakon | Hozzáadta:: Zsóka (2011-08-16)
Megtekintések száma: 660 | Hozzászólások: 1
Hozzászólásokat csak regisztrált felhasználók írhatnak.
[ Regisztráció | Belépés ]

Klubtagság

Iratkozz fel!

Hírlevél

Neked szól!

Itt vagyunk!

A fejezet kategóriái

Új utakon [33]
Sose nézz vissza!
Életünkről [10]
Ha a válaszokat keresel

Statisztika


Online összesen: 15
Vendégek: 14
Felhasználók: 1
Zsóka

Block title